Eredetünk[1]

Lekció: Jn.1,1-18

Textus: 1Móz1,1-23

Bevezetés - Ez az új sorozat, amit a mai istentisztelettel kezdve elhangzik, olyan témával foglalkozik, amivel előbb-utóbb minden ember szembe kell nézzen: származásunk, eredetünk kérdése, a világban való helyünk, viszonyunk az Istenhez. A teremtéstörténet és az ember hovatartozásának a kérdése minden emberi korszakban, minden embernek fontos. Ahhoz, hogy meghatározhassuk helyünket a világban, tudnunk kell a peremfeltételeket, amelyek körbezárják sorsunkat. Ahhoz, hogy tudjuk, kik is vagyunk valójában, tudnunk kell eredetünket és végcélunkat, a kezdetet és a véget, hogy a köztes időről egyáltalán tudomásunk legyen. Miről is szól tehát e teremtéstörténet?

I. Biblia és természettudomány - Legelőször is el kell oszlatnunk néhány tévhitet, ami a teremtéstörténettel kapcsolatos: a leggyakoribb tévedés, amibe beleesünk a Biblia ezen részeivel kapcsolatban, hogy azt gondoljuk, hogy a Biblia elképzelése az ember teremtéséről összehasonlítható a tudományos tényekkel. A Biblia azonban nem biológiakönyv, amiben a régiek leírják, hogy fizikailag hogyan bütykölte össze az Isten a világot, mert ha az volna, Ádámnak egyel kevesebb bordája lenne. Nem történelemkönyv, hogy ki lehessen számítani, hogy hányban is volt pontosan a világ teremtése, és hogy lehettek Ádámnak és Évának unokái, ha lányaik nem voltak. Nem földrajzkönyv, hogy meg lehetne keresni a paradicsomkert helyét benne.  Nincs köze napjaink tudományos eredményeihez, mert nem az ember fizikai, hanem a lelki eredetéről szól. Nem az számít, hogy ki írta le (nyilvánvalóan nem Mózes, mert Mózes idejében nem is volt még héber írásbeliség, és nem lehet fizice hiteles, mert ő sem volt ott), és tudjuk azt, hogy az írásba foglalás valószínűleg a babiloni fogságban történt. Nem 6x24 óra alatt történt, mert az első nap hamarabb elmúlt, minthogy az Isten az időt megteremtette volna. A lényeg ennél sokkal mélyebben van: azokban az ősi szimbólumokban[2], amelyeket ez a teremtéstörténet is használ ahhoz, hogy közvetítse mondanivalóját. Mítosz[3] ez, és mégsem az. Ősi formákat használ, ugyanakkor a mondanivalója teljesen sajátos.

II. „Legyen…” - Magának a teremtéstörténetnek két fő mondanivalója van: az egyik a történeti mondanivaló, ami a babiloni fogság emberének, a korabeli zsidó hívőnek és gondolkodónak szól: hiába látsz magad körül sok istenszobrot, hiába félsz a természeti erőktől, hiába hiszed, hogy mindez hatással lehet az életedre, mert mindezek fölött ott áll a mindenható Teremtő, aki ura az elemeknek, aki téged is teremtett. Rá nem lehet befolyást gyakorolni, őt nem lehet megkörnyékezni, ő nem megzsarolható, és szentsége által nem része ennek a világnak, amit mégis irányít. Nem kell félni tőle, hiszen a maga képére és hasonlatosságára alkotta az embert.

A másik mondanivaló időtlen üzenetet hordoz: a világ: otthon az ember számára, az Isten előbb alkalmassá teszi a világot, hogy az ember otthon érezhesse magát benne, s csak azután teremt embert. Feladatot is ad neki, hogy ne unja magát, társat is ad neki, hogy ne legyen egyedül, személyes jelenlétével garantálja a biztonságot, és szabad akaratot is ad az embernek, hogy áthághassa a teremtője parancsát, ha neki úgy tetszik.

Maga a „teremteni” szó a történetben három helyen fordul elő: az anyag (1,1), az élet (1,21) és az ember (1,26) teremtésénél. Ebből is látszik, hogy a régi bölcsek többet tudtak világunkról, mint ahogy mi feltételezzük róluk: csak akkor használták a teremtés szavát, amikor valami egészen új, addig ismeretlen és az előbbiekből nem következő jött létre. A teremtő mindig Isten, maga a szó[4] is, amivel teremt, egyszerre jelent szót és cselekedetet, ami jelzi, hogy a világ kezdetekor a szó és tett összhangban működött a világban. A szó általi teremtés teljes értelmét a János evangéliuma bontja ki, ahol a Logosz maga az Isten, aki eljön ebbe a világba, amely az övé. A teremtéstörténetben így válik jelenlevővé maga Krisztus, aki által teremtetett a világ[5].

Isten a létező világot két részből állónak teremti: megteremti a mennyet és a földet, tehát a láthatatlan és a látható világot, és metszéspontjába az embert állítja. Senki és semmi sincs olyan kivételezett helyzetben, mint az ember: mindkét világot a sajátjának mondhatja, Istennek egészen az emberig kell a legnagyobb utat megtennie, mert az emberen alul már senki sincs, aki értené az Isten szavát[6], az Isten az embernek ajándékozza a legnagyobb szabadságot, mert még lázadnia is szabad, amit pedig Isten az angyaloknak sem enged meg, érti a természet és az Isten nyelvét is, lehetősége van egyszerre mind a két világban otthon lenni.

            Isten a világot kezdetben kietlennek teremti; ilyen az Isten nélküli anyag, amit nem hat át az Isten Lelke; ahol nincs Isten, ott rendetlenség, káosz, pusztaság van. De Isten Lelke a káoszban is képes rendet tenni, és ez a rend az ember számára készül.

            Isten beszél: szava teremtő erő. Figyelmeztet ez minket arra, hogy kimondott szavunknak hatalma van, befolyásolni emberi sorsokat, életfolyamatokat. Azt is jelenti, hogy Isten beszél, és mert beszél, megszólítható, és válaszol is. Isten kimondott szavának hatalma van, és hatalmának engedelmeskedik a három teremtett valóság: az anyag tehetetlenségében, az élet hordozói ösztönösen, az ember pedig tudatosan.

            Isten megteremti a világosságot – ez nem a fizikai fény, hanem az értelem világossága, a bölcsesség[7]; ezt Isten elnevezi, tulajdonává teszi, hiszen csak az valami, aminek neve is van.

            Isten mennyezetet teremt – azaz rendet, biztonságot készít a világba, ami azelőtt káosz volt; rendbe rakja az ösztönös energiákat, a tudatalatti félelmeket jelképező vizeket. Ennek a rendnek a felborulásáról szól a vízözön története. Jelzi, hogy a rend, amit Isten teremt, nagyon is érzékeny, könnyen felborul, és úgy borul fel, hogy az emberek észre sem veszik ennek jeleit. Megjelenik a világban a szárazföld, amely az első lépés ahhoz, hogy az embernek otthona legyen ezen a világon.

            Megteremti a világító testeket – a lehetőségét az idő beosztására, a rendre, a rendszeres életre, amely elengedhetetlenül szükséges az ember lelki egyensúlyához. A világító testeknek három rendeltetésük van, és az emberi élet három rendbe igazodik: megszabják a hétköznapok és az ünnepek rendjét, lehetőséget adva a kiemelkedésre, az újjászületésre, a lelki feltöltődésre; elválasztják a nappalt az éjszakától – azaz megszabják a munka és pihenés menetét; világítanak – biztosítják az ember számára a testi és lelki erőforrásokat.

            Isten megteremti az állatokat – (az ószövetségi világképben a növények nem  minősülnek élőlényeknek) és megáldja őket. Ezzel megadja nekik a szaporodás (utódlás) és sokasodás (a kölykök biztonságos fölnevelése) lehetőségét.

III. Hit által - Tudnunk kell tehát, hogy a teremtéstörténetet csak hittel lehet megérteni; a tudományos tények a tudomány területére tartoznak, és nem sok közük van a Biblia lelki valóságához, ami képletesen és nem fizikailag írja le, honnan is származunk, hova is tartozunk igazán. Tudnunk kell, hogy ezt a világot Isten otthonná formálta, hogy jól érezzük magunkat benne. És ennek a bűnesettől függetlenül is megvannak a nyomai, mikor átérezzük egy természeti táj szépségét, vagy amikor örömünket leljük a munkánkban. Nem vagyunk egyedül ebben a világban – Isten beszél és szól hozzánk, és mi válaszolhatunk elhangzó szavaira. A világban rend van és biztonság, de ez a rend és biztonság egyedül Istenből fakad. Csak akkor érezzük át, ha visszatérünk abba az elfelejtett ősközösségbe, amelybe mindannyian tartozunk. Ez a világ tehát a mi otthonunk. Ámen.

jegyzetek:

dávár - szó és cselekedet egyben; a kettő egysége; erre egyedül Isten képes, hogy szava és cselekedetei tökéletes egységben legyenek egymással; ezt az egységet jelképezi a dávár;

-         hatalmas és dinamikus erő; az ószövetségben a szónak isteni erőt tulajdonítottak

-         nem természeti erő, mint pl. az ókori egyiptomiaknál, hanem egy tudatos, erkölcsi személyiség megnyilatkozása

-         a szellemi szférához tartozik, szemben a babiloni és asszír ige fizikai jellegével;

-         a dávár szó alapjelentése: hátul lenni és előretörni; szavakat egymás után kimondani

-         a dábár mindig egy szellemi lény cselekménye

Logosz

-         lego = összegyűjteni, rendszerezni igéből; ebből következik a három alapjelentés: beszélni, számolni, gondolkodni;

-         a logosz nem a beszéddel függ össze elsősorban, hanem a rendszerezéssel;

-         „kitűnen mutatja, hogy a két nép mit tartott a legfontosabbnak és leglényegesebbnek a szellemi élete tekintetében. A héber azt, ami dinamikus, hatalommal bíró és tetterős, a görög azt, ami rendezett, mértéktartó, tervszerű, kiszámítható, értelmes, ésszerű. A rend fogalma az, ami egyre inkább előtérbe kerül.” (Th. B. 51. o)

-         a logosz van

Vázlat a prédikációhoz:

1.      Isten rendet és biztonságot teremt a világba

2.      A világ, amit teremt, jó

3.      Isten Igéje által teremti meg a világot – krisztológiai értelmezés

4.      A világot otthonná teremti, ahol mindennek meghatározott helye és feladata van